The Pickles

Tegnap koncerten voltunk: egész pontosan rock-koncerten. The Pickles. A helyi, nem a másholi. Ismerős ismerte az énekest.

És akkor nézzük a sztereotípiákat: a dobos a budapesti zsidó műszaki értelmiség jeles képviselője lehetne - piros trikó (még valami márkajelzés is volt, bár nem krokodil), 13 és fél kiló túlsúly, de a mozgékony izmos fajtából, nem a plöttyedtből, nagyon fura szemüveg meg frizura. És erőből dobol.

Basszusgitár: hát a kreténség maga. Bőrsapka, de szerencsére az első szám után leveszi. Nagy jelenet, amikor egy gitárszoló után a gitárossal egymás felé fordulva összemosolyogva játszanak - nehéz érzkeltetni, hogy mennyire ridicule.

Gitár: kinézetre feltétlen a dél-amerikai alia hozadéka. Képzeljünk el egy argetín hosszú, göndör fekete hajú focistát a vébéről csak kövérkésen és még sokkal butább, viszont egyáltalán nem agresszív fejjel. Helyben vagyunk.

Ének, showelemek: na, őt importálhatjuk Magyarországra. Most, hogy Hajós Andrásnak leáldozik, ő lesz helyette a hórihorgas köcsög. Dobálja magát (így leesik a napszemüvege, amit a barátnője készségesen öszeszed, szerencsére nem tört el), bőrmellény, alatta semmi, izzadás és valószínűleg vicces. Persze én nem értem.

A zene egyébként félrészegen elmegy. Mondjuk minden szám ugyanolyan, de ahogy Szupermen helyesen megfogalmazta, van olyan együttes, amelyik egész pályafutása alatt ugyanazt a számot írja. Persze az AC/DC, Motörhead (vagy akár a Tankcsapda) azért még messze. Mindenesetre adta egy demó cd-t. Az utolsó szám címe: Soá...